2018. március 24.

UTOLSO UTAZAS


II FEJEZET




Gyászom megélése





Az egész gyászszertartás alatt,mintha teljesen belezsibbadnál a tehetetlenségbe,hogy ez valóság és ezt végig kell csinálni a maga nehézségeivel együtt ,szembesülni vele járó tevékenységekkel,pedig ekkor szeretnél valahova elvonulni egyedül lenni ,csak te és az Úr,de ugyanakkor az együttérző arcok, szavak,mozdulatok is jólesnek,egy-egy ölelésbe teljesen belefeledkeznél ,azzal az érzéssel ,hogy talán onnan jőn a megoldás,és végleg megszabadulsz a fájdalomtól.Útólag már nem is emlékszel ki is szólt, mit is mondott,vagy éppen ki volt melletetted de megmarad emlékezetedben egy együttérző lehajolás minden szó nélkül,csak az a téged igazán megértő néma pillantás,mely sokáig talán véglegesen elkisér s erőt ad a tovabblépésre.
Egyetlen dolog amire érzékennyé lettem még azokban a nehéz percekben is ,
hogy milyen sokat számít Isten népéhez tartozni.Azonnal körülöttünk egy katonai fegyelmezettséggel rendelkező ,szinte mindenhez értő csapat alakult ki,s végezte fela-datát,s mindenki tudta a maga helyét s tevékenységét.Ezt akkor abban a helyzetem-ben is érzékeltem s nagyon tudtam értékelni, s hálás lenni Istennek ezért.
Nem kellett senkit mozgosítani, mindenki némán beállt a sorba.Nagy áldás volt szá-
munkra,főleg nekem,hogy abban a "semmilyendöntéstnemtudokhozni" helyzetemben
ezt nem is kellett tennem.

Az együtt megélt tragédia még szorossabra kovácsolja nemcsak a családot hanem
Isten családját is.Hirtelen tudatosul mindannyiunkban,hogy milyen véges életünk, itt
a földön,s ez az a pillanat,mely különbséget tesz az értékes és értéktelen között,a fontos és kevésbé fontos dolgok között.És hirtelen elsöbbséggé válik a kapcsolat.
Csupán ez jön számításba, a kapcsolatápolás,mint elsödleges a fontossági sorrendben.Szinte megdöbbent, hogy milyen sok jelentéktelen dolgot részesítettünk előnyben a kapcsolatok rovására.

Hogy milyen dacosan kitartunk igazunk mellett.Mindenképpen bizonyítani aka-
runk,pedig az örökkévalóság távlatából semmi jelentősége a jelentéktelen dolgoknak,
mégha pillanatnyilag annak is tünnek.


Számomra az volt a legszembetűnőbb,hogy társamnak ,csak a szép és jó tulajdon-
ságait láttam .Hát szükséges, hogy elveszítsünk valakit, hogy mégjobban értékeljünk?
Milyen fájdalmas volt rájőnnöm arra,hogy érte már nem imádkozom s hirtelen a
vele már meg nem élhető dolgok leltára jelent meg szemem elött.

És egy olyan érzéssel találtam magam szemben,ami ellen harcolnom kellett,s minden alkalommal , mikor rám akart törni, megtagadni, s Isten segítségét kérni le-
gyözésére.
Lázadás ellene , hogy itt hagyott , hogy egyedül,árván hagyott.Szinte vitába kivántam
szállni vele.

Meglepett,de szembeszálltam ezzel az érzessel,nem akartam,hogy hatalmába kerítsen,
s valahova a keserüség örvényébe döntsön.Még igy is fájdalmam kellös közepén tu-
datában voltam annak ,hogy milyen mélységekbe tud levinni az Isten nélkül megélt
veszteség.Már jártam ott,mikor engedtem , hogy a miértek, s nem Isten Szava vezes-sen.Akkor jogosnak tartottam ezeket a gondolatokat s nem ismertem fel veszélyüket
s elsodortak a valóságtól.s egy olyan világban találtam magam,honnan úgy éreztem nincs kiút.

Ezért is hálás voltam Istennek ,hogy Őbenne találtatom,s nem kell egyedül járnom ezt az Útat.Mert ami megtörtént ,igy is úgy is megtörtént volna.Mert meg van irva a
139-ik Zsoltárban:

Szemed látta alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind le voltak írva, és a napok is, amelyeket rendeltél számomra, holott még egy sem volt meg közülük.

Ezt igy el kellett fogadni s erre kértem az Úrat ,hogy munkálja ki bennem az elfoga-
dást.Fiaimmal együtt elhatároztuk,hogy Istent dicsőítjük gyászunkkal,fájdalmunkkal
s az Őt megillető hálával éljük meg mindezt.A temetéssel együtt járó tevékenységek,
az együttérző ,téged kőrülvevő gyászolók között talán nem is olyan nehéz ezt igy
megélni,de jönnek a hétköznapok , a maguk zord valóságával, s ezzel kellett farkas-
szemet néznem mindennap.

Nincsenek megjegyzések: