II FEJEZET
Gyászom
megélése
Az
egész gyászszertartás alatt,mintha teljesen belezsibbadnál a
tehetetlenségbe,hogy ez valóság és ezt végig kell csinálni a
maga nehézségeivel együtt ,szembesülni vele járó
tevékenységekkel,pedig ekkor szeretnél valahova elvonulni
egyedül lenni ,csak te és az Úr,de ugyanakkor az együttérző
arcok, szavak,mozdulatok is jólesnek,egy-egy ölelésbe teljesen
belefeledkeznél ,azzal az érzéssel ,hogy
talán onnan jőn a megoldás,és végleg megszabadulsz a
fájdalomtól.Útólag már nem is emlékszel ki is szólt, mit is
mondott,vagy éppen ki volt melletetted de megmarad emlékezetedben
egy együttérző lehajolás minden szó nélkül,csak az a téged
igazán megértő néma pillantás,mely sokáig talán véglegesen
elkisér s erőt ad a tovabblépésre.
Egyetlen dolog
amire érzékennyé lettem még azokban a nehéz percekben is ,
hogy milyen sokat számít
Isten népéhez tartozni.Azonnal körülöttünk egy katonai
fegyelmezettséggel rendelkező ,szinte mindenhez értő csapat
alakult ki,s végezte fela-datát,s mindenki tudta a maga helyét s
tevékenységét.Ezt akkor abban a helyzetem-ben is érzékeltem s
nagyon tudtam értékelni, s hálás lenni Istennek ezért.
Nem kellett senkit
mozgosítani, mindenki némán beállt a sorba.Nagy áldás volt szá-
munkra,főleg nekem,hogy
abban a "semmilyendöntéstnemtudokhozni" helyzetemben
ezt nem is kellett tennem.
Az együtt megélt
tragédia még szorossabra kovácsolja nemcsak a családot hanem
Isten családját
is.Hirtelen tudatosul mindannyiunkban,hogy milyen véges életünk,
itt
a földön,s ez az a
pillanat,mely különbséget tesz az értékes és értéktelen
között,a fontos és kevésbé fontos dolgok között.És hirtelen
elsöbbséggé válik a kapcsolat.
Csupán ez
jön számításba, a kapcsolatápolás,mint elsödleges a fontossági
sorrendben.Szinte megdöbbent, hogy milyen sok jelentéktelen
dolgot részesítettünk előnyben a kapcsolatok rovására.
Hogy milyen dacosan
kitartunk igazunk mellett.Mindenképpen bizonyítani aka-
runk,pedig az
örökkévalóság távlatából semmi jelentősége a jelentéktelen
dolgoknak,
mégha pillanatnyilag
annak is tünnek.
Számomra az volt a
legszembetűnőbb,hogy társamnak ,csak a szép és jó tulajdon-
ságait láttam .Hát
szükséges, hogy elveszítsünk valakit, hogy mégjobban
értékeljünk?
Milyen fájdalmas
volt rájőnnöm arra,hogy érte már nem imádkozom s hirtelen a
vele már meg nem élhető
dolgok leltára jelent meg szemem elött.
És egy olyan
érzéssel találtam magam szemben,ami ellen harcolnom kellett,s
minden alkalommal , mikor rám akart törni, megtagadni, s Isten
segítségét kérni le-
gyözésére.
Lázadás ellene , hogy
itt hagyott , hogy egyedül,árván hagyott.Szinte vitába kivántam
szállni vele.
Meglepett,de
szembeszálltam ezzel az érzessel,nem akartam,hogy hatalmába
kerítsen,
s valahova a keserüség
örvényébe döntsön.Még igy is fájdalmam kellös közepén tu-
datában voltam annak
,hogy milyen mélységekbe tud levinni az Isten nélkül megélt
veszteség.Már jártam
ott,mikor engedtem , hogy a miértek, s nem Isten Szava
vezes-sen.Akkor jogosnak tartottam ezeket a gondolatokat s nem
ismertem fel veszélyüket
s elsodortak a
valóságtól.s egy olyan világban találtam magam,honnan úgy
éreztem nincs kiút.
Ezért is hálás
voltam Istennek ,hogy Őbenne találtatom,s nem kell egyedül járnom
ezt az Útat.Mert ami megtörtént ,igy is úgy is megtörtént
volna.Mert meg van irva a
139-ik Zsoltárban:
Szemed
látta alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind le voltak írva,
és a napok is, amelyeket rendeltél számomra, holott még egy sem
volt meg közülük.
Ezt igy el kellett fogadni
s erre kértem az Úrat ,hogy munkálja ki bennem az elfoga-
dást.Fiaimmal együtt
elhatároztuk,hogy Istent dicsőítjük gyászunkkal,fájdalmunkkal
s az Őt megillető
hálával éljük meg mindezt.A temetéssel együtt járó
tevékenységek,
az együttérző ,téged
kőrülvevő gyászolók között talán nem is olyan nehéz ezt igy
megélni,de jönnek a
hétköznapok , a maguk zord valóságával, s ezzel kellett farkas-
szemet néznem mindennap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése