UTOLSO UTAZAS

Ezen utóbbi tíz-tizenöt évben egy nagyon jó kapcsolat alakult ki anya és fia között. Ami nem mindig volt így, mivel férjemet hat éves korától apai nagyanyja nevelte, apjával együtt, aki viszont hadi rokkant volt, s inkább a nagyanyára hárult a nevelése.

Anyjával évekig nem volt kapcsolata, s mi több ferde képet festettek róla.

Házasságunk alatt nekem is megvolt a harcom, hogy visszaállítsam az anya meg a nõ tekintélyét szemében. S végül sikerült megbékítenem anyjával, de mindkettõjüknek idõbe telt, hogy annyira megismerjék egymást, hogy bizalmuk is helyre álljon. Ez mindkettõjüknek jót tett. Az utóbbi idõben akár órákig is beszélgettek telefonon.

És most ez az utolsó találkozás, mely a maga nemében egy megszokott látogatás volt, de utólag egy értékes emlékké vált.

Ezek a találkozások, beszélgetések nagy jelentõséggel bírnak emlékeinkben. Még akkor is, ha a beszélgetés részleteiben nem is idézhetjük fel, de maga az együttlét, az hogy ez most már, mint egy régi fénykép rögzítve van emlékezetünkben.

És az is hogy megérkezésünkkor csüngtek rajta az unokák.

Úgy nézett ki, mint egy nagy szõlõfürt, melyen csak úgy lapulnak a szemek. Arckifejezésén látszott mennyire hízeleg neki ez a helyzet. Szinte szívta magába a senki által kétségbe nem vonható szeretetet.

Elhanyagolt gyerekkora volt, s némileg számkivetett, családi helyzete miatt, de késõbb jócskán kárpótolva volt fiai, majd unokái által, amit meg is becsült és sokra értékelt.

Nagyobb fiúnknál szállásoltunk, mert itt volt néhány javítani valója, amire olyan örömmel készülõdött, hogy egész szerszámkészletét magával cipelte, mert ugyebár még egy egyszerû kalapács sem áll rá az ember kezére, ha nem az övé.S mivel szinte rögeszmélye volt az alaposan végzett munka,fontos volt a saját szerszám a jó eredmény elvégzésére.S ezt el is érte,még akkor is ha közben bosszankodott néhány alapanyag hiánya miatt.

S most a távolból felidézem mennyire mulattunk ezen mennyemmel, mert nekünk nagyon is megfelelt volna bárhogy,de neki mint egy preciz munkát végző embernek ez csak egy félmunka lett volna.S a város minden szaküzletét végigjárta,füt-fát ( értem ezalatt a gyülekezeti tagokat) megmozdított,hogy célját elérje,megfelelő alkatrészeket szerezvén..

S ilyenképpen minden megrongálódott bútordarab,ajtó,a maga idejében elkészült a javítással.

A baleset előtti este egy családi áhítatra gyültünk a nappaliba,s mint ilyenkor szokott lenni az áhitat kellös közepén szolott a telefonja,de meglepő modon gyorsan végzett s visszajött.Akkor még nem tudtuk,hogy ennek is milyen jeletösége volt.

A napokban -egy év távlatában- gondoltam arra, hogy gyakran mondjuk ezt "oh ha tudtam volna"

De ennek a gondolatnak a fényében minden napunk olyan kellene legyen mintha utolsó lenne,minden személyes kapcsolatunk,mintha utoljára látnánk egymást,s igy

meg is élnénk az Ígét,"hogy a holnap nem a miénk".