2018. március 25.

UTOLSO UTAZAS (7)


Azt,hogy este lefekszel, s nincs kinek jóéjszakát mondani,minden reggel,belédhasít a
valóság,hogy egyedül vagy és ez visszavonhatatlanul igy lesz,ezen nincs mit, és mi-
ként változtatni.

Az a tudat,hogy életed teljesen megváltozott,gyökeresen,s véglegesen egy teljesen új
identitás elé állít,egy olyan változás mely teljes odafigyelést igényel,hogy ehhez al-
kalmazkodni is tudj,anélkül,hogy összeroppanj.

Nagyon nehéz volt számomra elviselni a vizsgálódó szemeket,melyek szinte rádtapadnak,fürkészőn mintha körülöttem semmi más látnivaló sem akadna,a kérdé-sek,melyekre, oly nehéz volt válaszolni,magyarázkodni magátol érthető dolgokat.E-
zért is határoztam el , hogy egy ideig , mig a sebek heggednek s nem olyan fájdal -
mas az érintésük ,félrevonulok egyedül magamban ,én és Isten, hogy rendezzem ér-
zéseim.

Fiaim ,döntés elé állítottak.Elhívatásuknál fogva ,nem hagyhattak egyedül négy-
száz km-re tölük,ezért rajtam áll további sorsuk.Ha hajlandó vagyok-e itt maradni a
családjukkal,amelyiknél éppen akarok.
Ideiglegesen nagyobbik fiamnál állapodtam meg,ideiglenesség , mert ők tömbházban laknak,és úgy döntöttem ,hogy tavaszra átköltözöm a kissebbikhez,hol nagyobb szük-
ség van segítségre,négy gyermek mellett és az imaház tetőzetén misszios céllal épülő
szobáknál.

Ez a kegyelem jutott nekem,hogy gyászomat hívő környezetben éljem át még-
pedig ,unokáim,gyermekeim mellett.Ez sokat enyhített fájdalmamom,segített abban,
hogy nemcsak magamra figyeljek,hanem a mellettem levők szükségeit részesítsem e-
lőnyben.

Még akkor is ha ez nem ment simán mégis a kivezető út volt számomra,mert ah-
hoz,hogy tovább mehess szükség van egy kitüzött célra.
Ezt a kérdést tettem fel én is az Úrnak.Hiszen eddig elsőrendű célként életemben
férjem szerepelt,éspedig,hogy őt "beszeressem " az örökkévalóságba.

S hirtelen minden megváltozott.Ezt kellett feldolgoznom,elfogadnom.Az a tudat,
hogy vele már semmi tervbe vett dolgom nem lesz,vele már csak multam van, se je-
len se jövő nem jőhet számításba,megváltozhatatlan valóságként tört rám sok regge-
len át.
Szinte 41 év együtt,öröm,szomorúság,jelentős vagy éppen jelentéktelen esemé-
nyek,fájdalmak,betegségek,csalódások,sok,sok apró vagy éppen erős élmények soka-
sága, mind bevésődve,közös emlékként lényembe,hirtelen olyan jelentősséggel töltö-dött fel,hogy éles fájdalomként éltem át, hogy ez már csak emlék.De ugyanakkor mint csodát észleltem , hogy még a legkellemetlenebbek is édessé váltak , s oly drága
volt számomra.S vágytam utánuk.Igen , a vágy az amit a legnehezebb elviselni.


Nincsenek megjegyzések: