Azt,hogy este lefekszel, s
nincs kinek jóéjszakát mondani,minden reggel,belédhasít a
valóság,hogy egyedül
vagy és ez visszavonhatatlanul igy lesz,ezen nincs mit, és mi-
ként változtatni.
Az a tudat,hogy életed
teljesen megváltozott,gyökeresen,s véglegesen egy teljesen új
identitás elé állít,egy
olyan változás mely teljes odafigyelést igényel,hogy ehhez al-
kalmazkodni is
tudj,anélkül,hogy összeroppanj.
Nagyon nehéz volt
számomra elviselni a vizsgálódó szemeket,melyek szinte
rádtapadnak,fürkészőn mintha körülöttem semmi más látnivaló
sem akadna,a kérdé-sek,melyekre, oly nehéz volt
válaszolni,magyarázkodni magátol érthető dolgokat.E-
zért is határoztam el ,
hogy egy ideig , mig a sebek heggednek s nem olyan fájdal -
mas az érintésük
,félrevonulok egyedül magamban ,én és Isten, hogy rendezzem ér-
zéseim.
Fiaim ,döntés elé
állítottak.Elhívatásuknál fogva ,nem hagyhattak egyedül négy-
száz km-re tölük,ezért
rajtam áll további sorsuk.Ha hajlandó vagyok-e itt maradni a
családjukkal,amelyiknél
éppen akarok.
Ideiglegesen nagyobbik
fiamnál állapodtam meg,ideiglenesség , mert ők tömbházban
laknak,és úgy döntöttem ,hogy tavaszra átköltözöm a
kissebbikhez,hol nagyobb szük-
ség van segítségre,négy
gyermek mellett és az imaház tetőzetén misszios céllal épülő
szobáknál.
Ez a kegyelem
jutott nekem,hogy gyászomat hívő környezetben éljem át még-
pedig ,unokáim,gyermekeim
mellett.Ez sokat enyhített fájdalmamom,segített abban,
hogy nemcsak magamra
figyeljek,hanem a mellettem levők szükségeit részesítsem e-
lőnyben.
Még akkor is ha
ez nem ment simán mégis a kivezető út volt számomra,mert ah-
hoz,hogy tovább mehess
szükség van egy kitüzött célra.
Ezt a kérdést
tettem fel én is az Úrnak.Hiszen eddig elsőrendű célként
életemben
férjem
szerepelt,éspedig,hogy őt "beszeressem " az
örökkévalóságba.
S hirtelen minden
megváltozott.Ezt kellett feldolgoznom,elfogadnom.Az a tudat,
hogy vele már semmi
tervbe vett dolgom nem lesz,vele már csak multam van, se je-
len se jövő nem jőhet
számításba,megváltozhatatlan valóságként tört rám sok regge-
len át.
Szinte 41 év
együtt,öröm,szomorúság,jelentős vagy éppen jelentéktelen
esemé-
nyek,fájdalmak,betegségek,csalódások,sok,sok
apró vagy éppen erős élmények soka-
sága, mind
bevésődve,közös emlékként lényembe,hirtelen olyan
jelentősséggel töltö-dött fel,hogy éles fájdalomként éltem
át, hogy ez már csak emlék.De ugyanakkor mint csodát észleltem ,
hogy még a legkellemetlenebbek is édessé váltak , s oly drága
volt számomra.S vágytam
utánuk.Igen , a vágy az amit a legnehezebb elviselni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése