UTOLSO UTAZAS *14)

A meglepetések embere volt,olyannyira,hogy akár bekötött szemmel szeretett volna átvezetni az életen, s akkor felnyitni ha valami kedvemre valót láthatók.

Azért jónéhányszor sikerült is meglepni,s nem éppen kedvemre valóval.

Például a polgárinkkal.Annyira szerette volna ha születés napjára tüzhetné ki a

dátumot,hogy anyját értesítette is erről,s ö kettedmagával meg is jelent jó néhanyszáz

kilométer távolságból .Én éppen munkában voltam s értesítenek a kaputól,hogy keres anyosom.

Bizony nagyon leesett az álam,meglepetésemben.Még férjem sincs már van anyosom.Eléggé kinosan éreztem magam, a két idegen asszonnyal szemben.

Délután aztán végigjárták velem az üzleteket, mindenféle anyagot osszevásárolva,persze pontosan tudták mire is van szükségem, még ha nem is volt.

A polgárink csak egy hét múlva volt.

A masik esetnél, már. megvolt nagyobbik fiunk,talán öt hat éves volt ,s beiratkozott az estibe befejezni tanulmányait.Születésnapja estéjén abban a meglepetésben volt részem, hogy többedmagával érkezett haza,megünnepelni születésnapját,minden előzetes bejelentés nélkül.Hát én igazán nem voltam a spontán rendezvények embere.Legalább egy hét kellett az előkészítésre.Ezért aztán kiduzzoghattam magam a konyhában ahol senki sem látott.

Persze sem első sem második alkalommal nem árultam el ,hanem mint beavatott viselkedtem.

Az ilyen alkalmak kivételesek voltak,sózták,borsozták házasságunk.A kellemes meglepetéssekkel együtt örvendtem gyerekes diadalmával.

Egyedi vonzóereje volt.magához vonzotta ismerőseit,s különösmódon tudta bővíteni baráti kőrét.Nehéz volt vele a városban végigsétálni,mert szinte minden tizedik lépésnél valaki hogyanlétéről érdeklődött.Már szinte le is mondtam a „ez meg ki is volt?” kérdésről,csak egyszerüen elfogadtam,szinte a fél város ismerőse.

Igazi barátja csak úgy négy öt volt,a gyerekkori barátja véglegesen hűséges maradt,mások meg lekoptak, nem bizonyúltak megbizhatóknak.

Sokakat segített ügyes bajos dolgaikban,de amikor ő jutott szükségbe, nem akadt senki aki megoldja problémáját.Ezért élete utolsó két évében a nincstelenség útját jártuk, de mindennapjainkat hittel harcoltuk meg.

Mindezt már csak emlékként élem meg, s az otthon eltőltőtt idő nem éppen fájdalommentes.Elgondolkodtam azon, hogy életünk egy állandó alkalmazkodás.

Alkalmazkodás új helyzetekhez,új emberekhez, dolgokhoz.Hirtelen egyedül álltam szembe egy gazdassággal s minden ami ezzel jár, s minden arra emlékeztetett, hogy bizony ez ezelőtt nem így volt, minden lépésemmel egy-egy újabb emlékre bukkantam, hogy azok az apró örömök már nem örömök ha nincs kivel megosztanom, a pad ahol az árnyékos fal hüvősségében ittuk meg délútáni kávénkat elveszítette varázsát,s helyette a keserűség s az egyedüllét érzése kerített hatalmába.